Tanárok éjszakája a Petőfi Irodalmi Múzeumban

2014. október 10.
Az impozáns Károlyi-palota adott otthont az ún. Tanárok éjszakája programnak, melyek célja a Petőfi Irodalmi Múzeum és az iskolák közötti együttműködés bővítése volt. A rendezvény keretében a 150 éve elhunyt Madách Imrére emlékeztek a szervezők és a pedagógus kollégák először egy ünnepi tárlatvezetéssel, melynek címe Madách Retro volt.

Ezt követte S. Varga Pál akadémikus, debreceni egyetemi tanár előadása a szerzőről. Varga Pál a dráma előzményeként utalt Petőfi (Az apostol, Az ítélet, Világosságot!), Vörösmarty (Gondolatok a könyvtárban), Milton (Elveszett Paradicsom) műveire. Szó esett az üdvtörténeti és apokaliptikus narratíváról és az ember teremtményi mivoltáról is.

Az akadémikus előadása után Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel a Tragédia adaptációjáról Gajdó Tamás színháztörténész beszélgetett. A kellemes hangulatú anekdotázó beszélgetésből kiderült, hogy a Tragédia megfilmesítése 1989-től 28 éven át tartott. A rendező részletesen beszélt a zene, Ádám-Éva-Lucifer-Úr hangjának kiválasztásáról, a legizgalmasabb vizuális elemket tartalmazó londoni színról, s a filmben visszatérő szimbólumokról is.

Majd Fenyő D. György magyartanár, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke arról beszélt, hogy van-e létjogosultsága az irodalom tanításának napjainkban. Szó esett az 1960-as, ’70-es irodalomtanítás presztizséről, arról a korszakról, amikor az elit értelmiség fontos tájékozódási pont volt. Mára eltűnt a politikai szabadság a színházakból, megváltozott a magyartanár megítélése is. Ma már nincs szó arról, hogy az irodalom, s vele a pedagógus titkos dolgok tudója lenne. A digitális kultúra az egész szellemi közeget megváltoztatta. Ezért a tanár szerepe, az olvasás és az írás módja, a szövegek terjedelme és az információk mennyisége is megváltozott. A rövid digitális szövegek sok információt és gyors – olykor – felszínes olvasást igényelnek. Ehhez kapcsolódik a kézírás megváltozott helyzete is, ami kiszorul a mindennapjainkból, helyét a chat, sms, blog, email veszi át. A diákok, családok saját kultúrájában is háttérbe szorult az irodalom. A tanulók világa ma már a közösségi jelenlét (facebook), a mozgókép, a zene lesz. A mobil- és az okostelefonok megjelenésével a szóban történő hosszabb történetmondás is megszűnt, ezt felváltotta a rövid mesélés. Az átélés és a dokumentálás is egymásra csúszott. Jelenleg a posztmodern korunk elit- és tömegkultúrája összemosódik. Szembetűnik, hogy az elit felhasználja a tömegkultúrát is (Parti Nagy Lajos, Karafiáth Oroslya). A magyar nyelv szerepe csökken, hiszen a diákok számára az életpályák az elmúlt öt évben nemzetközivé váltak. Ők már angolul tanulnak külföldön, angolul udvarolnak és angol nyelven nevelik gyermeküket…

No, akkor mit tehet ebben a helyzetben a magyartanár? A módszerekben, a tanagyag kiválasztásában van nagy szerepe és felelőssége a pedagógusnak. Azaz szükségesek a praktikus szövegek, amelyek a nyelvi kompetenciát erősítik (practice). Népszerű művek kellenek, olyanok, amelyekben a diák megtalálja önmagát, kérdéseit, netán válaszait is (popular). A tanárnak a kortárs szerzők műveit, nyelvét, világát kell bevinnie az órára (present). Emellett elengedhetetlen a történetmondás, mesélés, olyan történeteké, amelyeket át lehet élni, el lehet képzelni – így a mitológiai, bibliai történetek, mondák (personal). Természetesen ehhez kapcsolódik az aktivitás, a kreativitás (kreatív írás), projektek kitalálása, amelyekben a gyerekek együtt, közösen alkothatnak, dolgozhatnak. Meg kell említeni még a differenciálást is, hiszen más a helyzet egy szakiskolában és más egy gimnáziumban. Ahogy Fenyő D. György fogalmazott: nem szabad Szent György és a sárkány-szerű harcot folytatnunk, nem mondhatjuk azt, hogy “Édes lányom, a Bánk bánt olvasd és ne az Alkonyatot!”, a legfontosabb, hogy olvassanak tanítványaink. Könyvből, e-bookból, mindegy. Munkánkat pedig nagyban segítik a múzumpedagógiai foglalkozások, különösen a PIM programjai és kiállításai.