Amfiteátrum Kupa

Sokan nem is gondolják, hogy mekkora munka áll ennek az egy nap alatt lezajló versenynek a hátterében. Mikor áprilisban bejöttek hozzánk a most 12.b-s szervező lányok, és feltették osztályunknak a kérdést: „Ki vállalná jövőre az Amfiteátrum Kupa szervezését?”, magamban rögtön eldöntöttem, hogy én szeretném ezt csinálni. Minden évben ott voltam segítőként, és mint szervezés-mániás ember, minden vágyam volt, hogy ott lehessek a főszervezők között. Ekkor még nem tudtam pontosan, hogy ez mennyi átdolgozott éjszakát, veszekedést, stresszes napot és rengeteg áldozatot fog jelenteni − persze ne gondoljátok, hogy nem érte meg! Habár a volt szervezők és Titter tanárnő többször hangsúlyozta, hogy a bevezető feladatokat még év vége előtt vagy esetleg nyáron kezdjük el, ez nekünk nem sikerült, de talán nem is hittük el igazán, hogy ez tényleg szükséges lenne.

Aztán eljött a szeptember, mi pedig el voltunk foglalva a 11.-es év újdonságaival, és még mindig halogattuk a versennyel kapcsolatos teendőket. Aztán hirtelen fel kellet fognunk, hogy kevesebb, mint két hónapunk maradt arra, hogy szinte teljesen nulláról megszervezzük az egészet. A szponzorok gyűjtését rohamtempóban kezdtük meg, és minden embert, akit csak lehetett, mozgósítottunk, hogy ahol tudnak, segítsenek. Az eddigi nyugis szüneteket hamar felváltották a „matektanáriba lejárós” szünetek, ami sportnak sem volt rossz, hiszen a termünk a másodikon van. J Aki ismeri Titter tanárnőt, az tudja, hogy rendkívül kedves és segítőkész, ami nekünk nagyon jól jött, ám azt is hamar megtanultuk, hogy a munkákat mindig időre és pontosan készítsük el, mert a Tanárnő nem értékeli a nem precíz munkát, és ha stresszesebb napunk volt, akkor jobban tettük, ha nem is zargattuk őt.

Nagy segítségünk volt még az osztályfőnökünk, Nagy Attila tanár úr, aki sohasem volt rest odaadni nekünk a tanári gépét nyomtatásra, volt, hogy ő maga ült be a komputer elé, hogy megcsinálja azt, ami egyszerűen nekünk már nem fért bele. Soha nem volt számára kérdés az sem, hogy igazolja-e nekünk azt az xy órát, amiről mi már megint „lógtunk” a szervezésre hivatkozva − persze tényleg dolgoztunk. J Végül még megemlíteném Meszlényi tanárnőt is, aki − mint matektanárunk − rengeteget segített és támogatott minket a nehéz napokban. Ha idegesek voltunk, odajött, és pár bátorító szóval megnyugtatott minket.  Ő volt talán az egyetlen, akit egyszer se láttam igazán kikelve magából, még a rendkívül szorult helyzetekben sem.

Nehéz elmagyarázni, hogy mit is ügyködtünk mi annyit minden nap, de mint az biztos nektek is feltűnt, például körbejártunk az iskolában, és gyűjtöttük a felajánlásokat, a pólórendeléseket. Majd utána megint körbementünk, hiszen az árpádos diákokra jellemző, hogy első kérésre fülük botját se mozdítják. De mondhatnám még azt is, amikor otthon vagy a tanáriban írtuk a különböző leveleket a különböző támogatóknak, hogy miért is érdemes minket megint, vagy esetleg mostantól segíteni. Tehát ilyen szorgosan és gyorsan repült el az október és november eleje is.

A verseny hetében aztán jöttek a komolyabb feladatok, és a szinte „suliban éjszakázós” napok. Az egyik ilyen délutánunk például arról szólt, hogy összeállítottuk kb. 40 db ajándékot, amelyekhez nagyon jól jött a sokadik figyelmeztetés után az az aranyos diák által végre behozott játék, könyv stb., amiből néha nekünk is kedvünk lett volna egyet-kettőt lenyúlni. Aztán voltak kisebb-nagyobb gubancok is, mint például amikor a tavalyi nyertes iskola a kupát törötten hozta vissza nekünk, amit így sürgősen pótolni kellet, hogy ebben az évben is legyen mit adni a győztes csapatnak. Aztán az nem is volt olyan pici probléma, amikor Titter tanárnő hét elején megbetegedett, így szerdán (tehát két nappal a verseny előtt) a főszervezőnk nélkül kellett dolgoznunk, ami eleinte nagyon kétségbeejtő volt, később azonban a sok segítőkész tanár és diák miatt inkább csak újabb kihívást jelentett.

Eljött a péntek, és annak ellenére, hogy ettől a naptól tartottunk a legjobban, mikor beértem reggel az iskolába, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint bármelyik azt megelőző napon. Ezzel nemcsak én voltam így, hanem mind a négyen főszervező ezt érezte, hiszen annyira sokat dolgoztunk addig, hogy aznapra már semmi olyan feladat nem maradt, amivel gondunk akadhatott volna.

Valóban: csak pörögtek az események, és pár apróbb, könnyen orvosolható problémától eltekintve minden rendben ment. Örömmel néztük, ahogy az egész iskola összefogva dolgozik egy olyan rendezvényen, amit mi hoztunk létre. Erről a napról nem is tudok igazán sokat mesélni, hiszen ti is ott voltatok velünk, és átélhettétek picit ti is a szervező szerepét, kísérgethettétek a kisebb diákokat, javíthattátok a feladataikat, kenhettétek a szendvicseiket, segíthettétek őket abban, hogy nekik is jókedvűen teljen a nap. Aki ottmaradt velünk egészen a végsőkig, az tudja, hogy este, az eredményhirdetés után − mint minden évben − most is megkaptuk a tortákat a munkánkért, amit mindenki jóízűen fogyasztott el. Akkor is elmondtuk, és most is elmondom, hogy nagyon hálásak vagyunk a segítségetekért, nélkületek most sem jöhetett volna létre ez a verseny. Köszönjük!

Üveges Regina (11.b)